Electus Kilátó

Ez csak egy kis kilátó torony,ahová szeretnek feljárni a diákok,akár a házi megírása végett is.

*A kellemes esti szél hüssitve csapja fel hajtincseit, melyeket legszivesebben magával repitene a világba, hogy legyen egy kellemes társasága. Szemei nyugodtan merednek az égre, mely immáron rózsaszinre vált, ahogy a nap átadja uralmát a holdnak, az éjszaka császárjának. Mégis, most nem azért üll itt, mert szomorú. Most valahogy nincs kedve meglátogatni a virágokat, hisz egész nap náluk volt, velük beszélgetett és nekik is pihenni kell egy kicsit. Néha azért fellibben agyában, hogy néha le kéne menni valami értelmes ételt is majszolni, de számára inkább a csoki és az édesség sokkal elfogadhatóbb táplálék. Nem csoda, évek óta étrendjének 90%-át édesség tölti ki. A maradék százalék meg csak amolyan... hogy ne mondják rá, hogy mindig édességet falatozik. Most is majszol bizony, de nem akármit. Szines pattogatott kukoricát majszol. Minden szinnek más ize van bár, de inkább gyümölcsös vagy csokis, esetleg fahéjas vagy vaniliás. Nagyon szereti ezt a fajta nassolást, bár most az ő esetében a vacsorát. Pár kismadárka csipog mellete, nézik ahogy falatozik. Nem önző lény, sosem volt az. Dob pár szemet a madárkáknak is, kik megörülnek neki és szintén nekifognak a lakmározásnak.*
- When the last eagle flies over the last crumbling mountain, and the last lion roars at the last dusty fountain. In the shadow of the forest though she may be old and worn,
they will stare unbelieving at the last unicorn...
*Énekli halkan s kellemes hangon a madárkáknak, kik ugyan nem értik nyelvét, mégis kiváncsian néznek fel rá csendesen. Érezni a lány hangján, hogy ma különössen nyugodt kedve van. Nem boldog, nyugodt. Sosem volt boldog. Sosem érzett boldogságot, csak nyugalmat. Ez elég is volt mindig is számára.*

*Robert sétál fel erre, cél nélkül bókláűszik az iskola falai között, csak felfedez mindent, nehogy eltévedjen, mondjuk már a szobájában és a bájhitaltan teremben 30-szor volt, és az a két helység idáig a kedvenc helye. Azt hiszi, hogy egyedül van, de megklát egy lányt aki énekel a madaraknak, csak áll és hallgatja a dalt, nem szól közbe, nem tapsol semmi csak elmélyülten hallgatja a fülbemászó muzsikát, de sajnos ő nem ismeri. Majd végül megszólítja a lányt, de nem megy közel hozzá.*
-A madarak biztos örülnek a szép hangodnak, csak az a baj, hoigy ők nem értik a szöverget, meg jutalom képpen nem tudnak popcornt dobálni neked. Ne vedd sértésnek, de miért nem eszel valami rendes kaját? Csúnya a sovány, nézz csak rám én már túl szép vagyok.*mondja a lánynak majd mosolyog rá, de még mindig nem emgy oda hozzá.*
-Amúgy Robert vagyok. És önnek kedves hölgy mi a neve?*kérdezi kíváncsian a lánytól.*

*Felnéz hirtelen, mikor a madárkák meglátják az idegent s szárnyukat szétnyitva vetik magukat a mélységbe, hogy felszálhassanak az égre, ahol biztonságban vannak.*
- Hát ti...
*Szakadnak ki a szavak ajkaiból, de hirtelen mégiscsak megérti, hisz idegen férfi hang szólal meg. Szemeivel pislog egy némit, majd felé néz olyan arcal, mintha életében most látna elősször embert. Nem válaszol neki az első megjegyzésre, csak nézi, buta szemekkel, miközben fejét oldalra billenti tudata nélkül. Érzi ahogy apró harag kel fel szivében, hisz elriasztotta beszélgetőtársait.*
- Tudom hogy az édesség nem épp a legjobb táplálkozási mód, de töbnyire az adja nekem a kellő energiát ahoz, hogy működni tudjak egy ideig. Meg egyébként is... Nem vagyok rendes kajához szokva.
*Válaszolja neki kedves hangon, mely úgy hangzik mintha egy ovis gyerek beszélne. Bár néha úgy tűnik, hogy valóban gyermek, olykor viszont komoyl felnőtté képes átalakulni. A tanár illedemessége apró pirulást csal arcára, minek köszönhetően olyan szint kap, mint amilyen egy normális emberé. Vérszegénységben szenved, igy ez miatt olyan sápadt természettől fogva, mintha mindig beteg lenne.*
- Radoszka... Va... Vasilovij.
*Csúszik ki ajkaiből remegve, vagy inkább csak kisodorva nyugalmából.*

-Bocsáss meg, hogy elzavartam a madarakat, nem szándékosan tettem, és nem tudom mitől félnek én nem élek madár húson.*mosolyog a lányra.*
-Oroszországból jöttél? Hogy szólíthatlak?*kérdezi az ifjú nebulótól.*
-Mi járatban vagy itt?*egy újabb kérdés a tanár részéről. Szegény lány még egy kérdést se tudott feltenni neki, így hát vár a válaszokra és hátha akad valami kérdezni valója a lánynak is.*

*Kicsit ajkaiba harap a sok fura érzéstől, mely hirtelen esett rá, mint megannyi szikla. Bár mégis erősebben harapott a kelleténél, a piros testfolyadék aprón jelent meg ajkain, mit inkább egy enyhe csipés ként érzékelt, bár maga se tudja mitől. Aprón gondolkodik el a kérdéseken, majd habozva válszol.*
- Igen onnan vagyok. Sibériából, hogy pontosabb legyek. Ami meg a másik kérdést illeti, csak... én nem is tudom... Csak úgy idejöttem. A szobatársnőim... em... nem akarom őket megsérteni, de nem épp az olyan személyek közé tartoznak, akikkel el tudnék bármiről is beszélgetni. Igy inább a magányt jobban szeretem.
*Válaszolja neki immáron bátrabban, de szemei ismét a tájon pihennek.*
- Szép itt...
*Mondja egy idő után kellemes nyugalommal.*
- És te Robert honnan vagy? Egyébként te már mióta jársz ebbe a suliba?
*Kérdi tőle, hisz azt hiszi a férfi diák, bár saját maga sem tudja milyért gondol igy.*

*Ad egy zsebkendőt a lánynak, hogy azzal szorítsa le a seb szerűséget.*
-Ha nem áll el a vérzés akkor csak nyugodtan szólj!*mosolyog a lányra, majd tovább beszél.*
-És ha szabad kérdeznem, miért nem tartoznak az olyan személyek közé? Bunkók veled vagy mi a probléma?*kérdezi a lánytól.*
.Igen, tényleg szép. Gyakrabban kéne ide feljönnöm, itt friss a levegő is. Amúgy én tegnap előtt jöttem ide. És te mikor jöttél az iskolába?*kérdezi a lánytól, nem zavarja, hogy letegezte, hisz a lány nem tudhatja, hogy ő tanár.*

*A zsebkendőre néz kicsit meglepődve, nem nagyon akarja elfogadni, vagy inkább csak kicsit elgondolkodik a dolgon, bár annyira nem vérzik az ajka, épp hogy csak apró folt jelenik meg rajta, melyet elég lenyalni. Mégsem nyalja le, lágy pirulás fut végig sápadt arcán, s kezét nyújtva a zsebkendő után mosolyodik el kedvesen. Elveszi tőle, majd kicsit ajkaihoz szoritja. Megérzi a zsebkendő kellemes illatát, mások talán nem éreznék, de az ő orra mindig is kifinomultabb volt valamivel, mint az embereknek. Talán azért is mert családjában megvan a férfarkas gén, az egyik nagyon távoli rokona az volt. Kicsit megremeg ennél a gondolatnál és felnéz az égre, mintha abban reménykedne, hogy sose lesz telihold. Hirtelen észbe kap, majd ajkairól leemeli a zsebkendőt.*
- Nem az hogy bunkók lennének, csak... Tipikus lányok. Nem tudom hogy fogalmazzam meg, hogy megértsd, de... nem olyanok mint én. Nekik a legfontosabb mit vegyenek fel magukra, nekem meg... vannak más gondjaim.
*Válaszol az első kérdésre, miközben ajkait elhagyja a mosoly. Szemei ismét az égre vonulnak, majd válaszol a másik kérdésre is.*
- Már egy hete hogy itt vagyok. Lassan kettő. De azon gondolkodom hogy talán hazamegyek.
*Mondja nem túl lelkessen, bár jómaga is tudja, hogy haza nem mehet, mivel otthon rosszabb mint az ebben az iskolában.*

-Most már értem, azt az egyet nem értem, hogy te miért nézzed mindig az eget? Tanulmányaim során egy olyan élőlényről tanultam ami mindig az eget nézi. Visszatérve hozzád, miért akarsz hazamenni? Nem tetszik az iskola? Valami baj van? Bennem megbízhatsz, ha bármi probléma van, azt nyugodtan mondja el nekem a diák elvtárs.*mosolyog a lányra.*

*Szemei lecsúsznak a kellemes égről, melyet úgy nézett, mintha abban lelné egész életét és annak összes apró titkát. Nem válaszol mindjárt, inkább kicsit elgondolkodik, hogy milyen lényről is halhatott Robert. Arcát aprón ráncolja össze, mintha félne attól hogy talán rájött a lány titkára, de ezt a gondolatot gyorsan eldobta.*
- Az iskolával semmi bajom, csakhát... Még nem találtam senkit akivel el tudnék normális szinten beszélgetni az nélkül hogy ő mindig arról pofázna, hogy épp kibe szerelmes halálossan és milyen lakkot használjon a körmeire. Épp ezért inkább kerülöm a szobatársaimat is, meg a többi diákot. Semmi kedvem ilyen dolgokról hallgatni, mert számomra teljessen felesleges. Jó nem mondom hogy néha nekem nincs hasonló problémám de akkoris...
*Felnéz Robertre mostmár érdeklő mosolyjal.*
- Na és milyen lény lenne az, aki mindig az eget fürkészi?
*Forditja fejét oldalra, miközben a földön üllve popcornt kezd enni. De hirtelen észbe kap.*
- Jaj de neveletlen vagyok... Tessék.
*Nyújtja felé a zacskót, hogy vegyen a fiú is.*

-Hát velem körömlakkról meg egyéb női dolgokról sajnos nem fogsz tudni beszélgetni, de minden másról igen.*mosolyog a lányról, majd mikor az leül , mellé ül és csak utána válaszol a többi kérdésére.*
-A vérfarkas emberi alakban, mert annak két oka lehet, vagy várja a teliholdat vagy fél tőle. Nem szerettem azt a témakört, kettesnél jobb írásaim sose voltak belőle. Amúgy nem kérek popcornt. Neked van valamilyen állatkád? Például főnixed?*kérdezi mosolyogva a lánykát.*
-Mond csak neked mi a kedvenc tantárgyad? Talán a Bájitaltan?*ismét egy újabb kérdést tesz fel.*

*Halkan nevet fel Robert megjegyzésén, amit a körömlakkot illeti.*
- Annak őszintén örülök, mert nem is érdekelnek a körömlakkok.
*Viszont mikor a vérfarkasok jönnek szóba, szive hirtelen dobban egy nagyot, mintha felrobbant volna. Attől ijjedt meg a lány, hogy a fiú meghalja, mekkorát képes dobbani az ő szive, ha ilyen feketén beletalálnak abba a témába, amitől a legjobban tart. A fehér arca mostmár jobban sápad el, már szinte hihetetlen, hogy ez lehetséges. Összehúzza magát, mintha igy akarna védekezni a vérfarkasok ellen s kicsit elfordul tőle.*
- Nem szeretem a vérfarkasokat. Féllek tőlük...
*Válaszol halk s remegő hangon. Nem szólal meg egy kis ideig, de azért mégis szóra birja magát egy idő után.*
- Állatkám igazán nincs, bár szeretem őket és én is őket, de sose tudom őket megérinteni, és ők se bújnak oda hozzám magunktól. Nem tudom milyért. De nem is baj. Aranyossak igyis. Tiszteljük egymást. Ami meg a tantárgyakat illeti... Nem tudom. Nem szeretem a sulit és a tanulást már annál jobban utállom. Legjobban egész nap vagy a természetet figyelném vagy rajzolnák, esetleg olvasni... Olykor a kardommal gyakorolni. Szóval bármi más a tanuláson kivül. Na és te melyiket szereted a legjobb tantárgyat? Neked van állatkád?
*Kérdi mostmár ismét olyan kiváncsian, mintha a vérfarkas dolog csak messzi múlt lenne.*

-Akkro jó.*molyog a lányra a körömlakkos válaszáért.*
-Én sem szeretem a vérfarkasokat, de van olyan ember aki iylen veszélyes állatokkal foglalkozik, szerencsére én nem vagyok ilyen, meg ahogy láttom te is a nyugodtabb állatokat szereted, ezért tűrsz emg engem is.*nevet a saját mondatán.*
-Az én kedvenc tantárgyam a bájitaltan, nagyon szerettem azt a tantárgyat. Élek halok érte, na jó nem, de tényleg szerettem. Nekem sincs álaltkám, pedig szerettem őket, főleg egy főnix madarat szeretnék egyszer birtokba venni.*mondja mosolyogva, de közben ábrándozik róla, h mi lenne ha lenne egy főnixe.*

- Kedves személy vagy, ezért hagylak meg magam mellet. Ne vedd zokon de töbnyire elüldöz a kinézetem mindenkit, vagy ha nem üldöz el, akkor érezni rajtuk hogy azért visszafogják magukat meg igy...
*Ujjával végigcsúszik arcán, amin azok a feketek tigriscsikok vannak.*
- Mondjuk nekem nem baj hogy van, de azért egy kicsit ez miatt is tartanak tőlem. Nem tudják milyért van rajtam, igy azt hiszik csak menőzni akarok meg igy, bár ez koránt sem igaz.
*Elhalgat hirtelen, semmi kedve ezt folytatni, igy inkább visszamegy az állati témára és a bájitalokra.*
- Nah igen a főnix, csodaszép lény. Nagyon tetszik ahogy meghal és újra éled, mindig eszembejut hogy az álmok és a remények sose halhatnak meg, úgy mint ez a lény.
*Ossza meg saját gondolatait szintén ábrándozva.*
- Nos ami a bájitalokat illeti, egyszer próbáltam valamit összekotyvasztani, ahogy én szoktam mondani, az a legegyszerűbb bájital volt az, de felrobbant és ez miatt a fél házunkat újjá kellet épiteni.
*Mondja kicsit viccesen elmosolyodva az eseményen.*

-Köszönöm. Te is kedves vagy.*mondja a lánynak, majd rá mosolyog.*
-És miért vannak rajtad azok a fekete tigris csíkok?*kérdezi kíváncsian a lányt.*
-Na, jól fogalmaztál, a főnix elégése és porból való feltámadása, azt is jelképezheti, hogy porból lettünk és porrá leszünk.*gondolkozik el ezen, hisz a főnixet még sose látta így, vagyis sose gondolkozott el így rajta.*
-Milyen bájitalt próbáltál? Én akármilyet csinálok sikerül, bár én már jó pár éve gyermek koromtól kezdve csinálok, játszok a bájitalokkal.*emlékezik vissza arra az időre, amikor nagyapjával kotyvasztott, akkor szerette meg a Bájitaltant.*

- Hát hogy milyért is... Nehéz megfogalmazni. Kiskorom óta nagyon játékos vagyok és szeretem a veszélyes kihivásokat... Nos, egyszer megtudtam hogy nem messze tőlünk egy ősrégi sárkány telepedett le. Hát fogtam magam és utánna mentem a naiv gyermeki fejemmel hogy én majd elűzöm. De hát ugye nem történt igy. De tetszett neki az elszántságom, igy három ajándékot kaptam tőle. Az első egy varázskard, amely megvéd a mágiától és bár hatalmas, kezeimben mindig könnyű, mások viszont fel sem tudják emelni. A második az, hogy életben hagyott természetessen. A harmadik meg...
*Kicsit elgondolkodott, mintha nem tudná megfogalmazni, mit is szeretne mondani.*
- A harmadik pedig ezek az úgymond csikok. Ugyanis mágikussak. Megvédenek a... férfarkas harapástól. Ugyanis mifelénk nagyon elvannak terjedve.
*Magyarázza, miközben felsóhajt lomhán.*
- Ami a bájitalt illeti, fogalmam sincs mi volt az. De ahogy mondtam, sose tudták belém verni a kotyvasztás alapjait. Viszont ha te ilyen jó vagy, majd segithetnél benne.
*Mondja nevetve.*
- Egyébként melyik szakba tartozol?

-Ilyen történetet még sose hallottam, hát azért ez nem semmi. Érdekes egy sárkány lehetett. Biztos, hogy nem a magyar mennydörgő volt. Ezek a csíkok megvédnek a vérfarkastól? Na, ilyet még nem hallottam, de van egy vérfarkasos könyvem, már kezembe veszem és megnézzem, hogy mit ír róla. Természetesen hiszek neked, csak kíváncsi vagyok az igazi tudományos nevükre. Elég későre jár az idő, tehát most én szerintem búcsúzok. Szia! Örülök, hogy megismerhettelek és remélem, hogy találkozunk! Ami a Bájitaltan órát illeti, járjál órákra, mert én is ott leszek és majd segítek neked!*mosolyog a lányra, majd búcsúként int neki és elmegy a szobájába.*

- Rendben, menj csak nyugodtan ha dolgod van!
*Mondja kedvesen Robertnek, bár saját maga érzi, ahogy, mégis belül szomorú, hogy a fiú elmegy és magára haggyja. Eléggé megkedvelte... Eléggé...? Inkább valami más, de ezt még ő maga sem tudja, lehet csak hirteleni érzés, amely csak barátságba megy át, meg mihogyha van barátnője? Kicsit összehúzta szivét ez a gondolat, tudta hogy ami a szerelmet illeti, nem szokott épp a szerencsések közé tartozni, mert mindig olyanokba esik bele, akik elérhetetlenek számára. Az utolsó popcornt is megedve érzi, most valóban valamilyen kaja kéne a gyomrába.*
- Na mit eszek ma? Kung-pao, paprikás csirke vagy krumplipaprikás...
*Gondolkodik magának, bár nem magában, igy elég fura is lehet, ha valaki netán meghalja őt, de számára ez annyira nagyon hanyagolható...*
- Kung-pao.
*Dönti el végül. Kezével alkot egy fura mozdulatot zsebe táján és valahonnan, egy ismeretlen helyről ruhájának zugából egy kisebb műanyag dobozkát húz elő, melyen látszik, gyorskaja, amit elég forró vizzel leönteni. Na igen, ahoz képes hogy az ebédlőben kapni reggelit, ebédet meg vacsorát és talán ezen kivül is lehet kapni, de mivel neki a gyomra már kiskora óta nincs rendes kajára állitva, igy ha nem édességet eszik, akkor ilyen forróvizleöntősset. Kicsit forgatja ujjai közt elgondolkodva.*
- Mh... Semmi kedvem forró vizet hajkurászni... Váh de utállom ezt a hátrányt.
*Morog magának, majd megrázza a dobozt amiben a száraz tészta csörög.*
- Pedig annyira finom... Nem baj, reméllem esni fog, úgyis van öngyújtóm.
*Vigyorodik el az ötleten, majd felnéz az égre érdeklődve, mintha várná, hogy most azonnal, kérésre nekifog esni.*

*Ismét megrázza a dobozt, mintha azt hinné, hogy most mivel rázza, magától készen lesz a kaja. Rázza egyszer, kétszer, ritmusba.*
- Óh de jó vagyok. Pum-pa-pum-pa-pu...
*Dúdol a ritmusba, majd ujjai megérzik, ahogy egyre forrób a doboz belülről. Még el se jut rendessen agyához, majd hirtelen észbekap, ahogy egy idegen lány köszön neki. Felpillant rá kedvesen és elmosolyodik barátságossan. Még nem isermi ezt a lányt, és valami azt is súgja neki, hogy ő nem lesz olyan tipikus körömlakkos csajszi, mint ahogy a szobatársai, bár semmi baja igazán velük, csakhát ő jobban magánakvaló és nem épp a körömlakk az, faszcinálja az életben. Sőt, vannak neki nagyobb bajai is. Főleg ha pár nap múlva telihold. Megborzong ebbe a gonodlatba, de arcán valóban nem látni, hogy valamin gondolkodik.*
- Igen, valóban kellemes. Kellemesen meleg és a csillagok és szét vannak szórva az égen, mint az apró bárányok.
*Mondja neki, bár valószinűleg a bárányos hasonlat nem igen fogja a lányt érdekelni. Kinyitja a dobozkát, amiből aprón gőzölög és egész kellemes illat fut ki belőlle a lány orrába. Radoszka szeme teljessen elkerekedik a csodálattól.*
- Hogy a jó...!
*Kiált fel egy kicsit, bár látszik rajta hogy visszafogja magát az idegen lány előtt. Beleszagol és kék szemei aprón sárgás villanásban csillanak meg, bár feltételezhető hogy sárgás, mert lehet az a csillagok fényének visszaverése is.*
- Egyébként Airie vagyok.
*Mutatkozik be mostmár halkabban, mintha attól féllne, hogy ezzel a lányt megbántja.*

*Észreveszi a lány érdeklődését a dobozkán. Rápillant kedvesen, majd ismét a gyorskajára.*
- Érdekes kaja. Eléggé finom, de állitólag nem épp egészséges. Instant kaja. Leöntöd forró vizzel, kicsit bekevered, hagyod állni pár percig és már eszed is. Ez speciel Kung-fu... azaz kung-pao.
*Javitja ki magát gyorsan, bár saját maga sem tudja, hogy létezik az, hogy kedvenc kajájának nevében igy megbotlott, bár csak spontán jött ki belőlle, remélve a lány ismeri a kaját és egy kicsit elmosolyodik rajta, de nem akar ebben bizni. Nem szokott osztoszkodni. Nem mintha irigy lenne, de egyszerűen nincs ahoz tanitva, hogy adjon másoknak is valamiből, ami az övé. Természetessen ami az édességet és az instant kaját illeti, mert a rendesset bármikor és bárkinek oda adja. Ujjai ismét oly furán megmozdulnak ruhájának titkos zugaiban és egy villát varázsol elő. Hihetetlen, hogy honnan a fenéből szed mindig elő valamit, maga sem érti olykor, puszta varázslat az egész. A villa nem nagy, inkább olyanhoz hasonlit, amivel a kisgyerekek szoktak enni. Azonnal belesüllyeszti és már szájában is landol a vacsora. Pompás az ize.*
- Samara? Nem te vagy az a lány aki nemrég a tiltott kertbe akart menni? Mert hasonlitasz rá.
*Mondja kicsit illedelmetlen módon, hisz tele van a szája, bár nem látszik a kaja és ki se esik szájából.*

*Párszor még villázik a dobozból és kellemesen nyeli le az izletes vacsorát, de ahogy Samara visszakérdez, hogy hogy lehet az, hogy látta őt, nem meritett a villával többet, inkább beletette a dobozba, miből még gőzölgött a meleg pára. Szemei az égre merednek, mintha keresne ott valamit, vagy épp megtalált volna valamit vagy valakit, akit tekintetével át akar fúrni mélyen. Eltolta magától a dobozt, avagy inkább a poharat, nem lehet megmondani valójában milyen alakú az, amiben a kaja van. Mégis eltolta maga elől a földön, mint egy kutya, akinek nem kell az utálatos étel. Agyában gyorsan cikáztak a gondolatok, hogy valójában mit is mondjon neki. Nem mondjhatja el az igazat, mert az igazság veszélyes. Olykor túlságossan is. Épp ezért ment el, avagy dobták ki a másik suliából. Avagy.... épp ezért is, hogy pontosabb legyen.*
- Nem, valóban nem voltam ott. De hallotam. Olykor gyorsan terjednek a pletykák. Lehet valaki látott téged arra menni, vagy te nem tudsz arról, hogy valaki látott. Fura világban éllünk.
*Válaszolja végül, mintha ezzel lezárná a témát. Keze aprón rándul meg, mintha begörcsölt volna s azon kapja magát hogy hirtelen furamód megtámadná a lányt. Mégis elfolytja ezeket az érzéseket, túl gyorsan el kell hogy folytsa őket, nehogy nagyobb baj legyen. Majd inkább megintcsak az égboltra néz.*
- Nem jutsz oda be. Sőt, talán sose jutsz oda be. Mégis... Tudod ki éll ott? Tudod milyen veszély leselkedik rád abban a kertben? Nemhiába tilos oda a belépés. Sőt, nagyon is feltételezem, hogy eggyáltalán tudod, hogy ki a szakod vezetője és hogy eggyáltalán láttad is valaha.
*Mondja neki, miközben arcán egy torz, állati mosoly húzódik. Pár tört másodpercre mintha tépőfogak bukkantak volna elő, de lehetett az csak az éjszaka szórakozó játéka.*