Oszlopcsarnok

First topic message reminder :

Ez az előcsarnoka az iskolának.Hatalmas,ódon,faragott oszlopok vannak körös körül,s mindenhonnan hosszú,kanyargós lépcsők vezetnek a felsőbb szintekre.Valamint van itt még három folyosó.A jobb oldali a katakombák felé vezet,a középső és a baloldali pedig a földszinti termekhez.

*Első munkanap.... Mily hűvös ez az este. A professzor 9:35 perckor érkezett az oszlopcsarnokba. A csendes folyosóból átlépve hirtelen minden megváltozik, mintha valaki varázzsal töltötte volna meg a helyiséget. Fiatal lelkes arcokat lát. A diákok mind vidáman köszöntik egymást, új barátságok születnek, vagy a régi barátok találnak újra egymásra. A vidám fiatal tekintetek amelyek egymásra néznek, felkeltik a reményt az emberben hogy van kiért tanítani. A professzor gondolataiban a következők fogalmazódtak meg:
~ Harcos voltam. De ma már csak az érdekel hogy a fiatalokból képezzek harcosokat, olyan harcosokat melyek nem fegyverrel hanem a tudásukkal veszik fel a versenyt egy idegen erő ellen. Egy új ismeretlen világba csöppentem bele. Pedig már jó ideje itt tanítok, valószínűleg csak az arcok újak.
* A professzor tudja hogy még nem sikerült lerendezni pontosan az órák menetét ezért elhatározza hogy felkeresi az igazgatónőt, hogy egyeztesse a tanmenetet.
* Felál a professzor egy pódiumra majd a diákokhoz szól.
- Kedves Diákok! Morth Wimador vagyok, a Legendárium tanár!!
-Aki a Visus szakhoz tartozik, az jelentkezzen nálam a harmadik emeleten, a Legendárium teremben. Amennyiben ez nem történik meg, annak beláthatatlan következményei lesznek a jövőbeli tanulmányai szempontjából. Kéretik megjelenni az óráimon!!!
*A diákok végighallgatják a professzor szavait, Majd tovább vonulnak.
*Elkezdődött egy új tanév...
(NJK)

*Nyalókáját idegesetitóen verdesi fogaihoz, mely kellemetlen hangot ad ki. Mindig ezt csinálja mikor ideges vagy zaklatott valami miatt. Nem tetszik neki hogy cigiznek. Utálja a cigit, de nem szól a dologra semmit. Mikor Kate elprédikálja neki a szabályokat, szemét forgatva sóhajt fel.*
- Ez roszabb mint otthon....
*Nyavajog magának, majd a nyalóka mellé, melyet kitudja megint honnan szedett elő egy marék gumicukrot töm a szájába, mi által egy medve feje ki is lóg. Csak nyammogja és csámcsog közben, de csak hogy a többieket idegelje. Viszont az érkező csajra megint csak felfigyel. Kicsit kukkolja mint a borjú a fát, aztán meg valahogy elneveti magát, mi miatt kiesik pár gumimaci szem a földre.*
- Nahm a tesói szeretet... komolyan mondom megható.
*Kommentálja a dolgot, majd lenyúl a gumicukrokért.*
- 3 mp, még nem koszossak.
*Mondja magának, aztán meg megint csak szájába tömi őket. Hülye ember, hülye szokások, mitagadás. Viszont mikor lenyelné, torkán akad az édesség. Megérzi ahogy a Halál lehel nyakára s ujjaival arcát simogatja. Vére teljessen leesik, eltűnik valahova a távolba s őt az ájulás kerülgeti. Meginog, bár maga nem is mer mozdulni. Nem szól semmit, hirtelen az egyik oszlopnak esik. Kegyetlen fájdalom nyilal vállába, mely végigjár egész testén. Vállához kap, melyben mintha apró jégszilánkok lüktetnének. Szemei azonnal a helyiséget kémlelik, hitetlenkedve néz körbe, bár saját maga alig lát valamit, hisz a viág elhomályosul körülötte. A sötétség veszi őt ölébe, ő maga meg már csak érzi, ahogy teste érzéketlenül esik a padlóra.*
- Az nem....
*Nyöszörögte ki ajkai közül, melyeket alig mert szétnyitni. Elforditotta tekinetét és próbált harcolni a nehéz teherrel, mely hátára üllt. Lábai megremegtek mint a falevelek a szélviharban.*
- Nem szabad félnem... A félelem egy apró halál... mely a teljes pusztulást hozza...
*Kezdett bele, mint valami kántállásba, de valójában csak saját magát akarta biztatni, mi sikerült is neki. Lassan bár, de biztosan felált, s nehéz léptekkel követte a többieket, minnél közelebb próbált kerülni a tanárhoz, ki megmutatja szobájukat.*

*Xianus Verianus az iskola legijabb diakja hosszu utt utan megerkezet faradtan az oszlopcsarnokra.Elovete kis batyujat es uzsonasahoz fogot.Kozben bamulgadta a tagas termet.*

Lousie belép az ajtón és hatalmas csodálkozásában szinte az álla is leesik. Egész úton alig várta hogy végre meglássa az iskolát amibe járni szeretne már évek óta de nem gondolta h ekkora...Érdeklődve veszi szemügyre a hatalmas termet amibe kerül, nem bír betelni a látványával...

*Nathaniel professzor tekintete megváltozott, amikor kapta a hírt, hogy ismét két diák esett túl a beosztáson. Épp az íróasztalánál görnyedt, és épp az anyukájának írta a levelet, amikor a nagy örömében még a pirítós is kiesett a kezéből - egyenesen a gyöngybetűkkel megírt, szép, apró márványszínű virágokkal díszített papír közepére, zsíros nyomot hagyva maga után. Habár ez most a legkevésbé sem érdekli. Épp a cipőjébe bújik, s kedvenc köpenyét húzza magára, hogy azután lesiessen az Oszlopcsarnokba. Gyorsan megnézi még magát a tükör előtt; átható, szürkésbarna tekintet, kedves, de szigorú arc, háromnapos borosta. Na álljunk meg egy pillanatra! Hogy is volt az a dolog? Visszatolat a tükör elé, és megdörzsöli azt a bizonyos borostát. Kellemetlenül sercegő hangot ad. Hát ez nem épp a legjobb, legbizalomgerjesztőbb kölcsönzi a külsejének.* ~Egy pillanat, és kész is vagyok...~ *Biztatja magát, miközben a fürdőszobája felé tart. Gyorsan megpakolja az arcát habbal, és a borotváért nyúl. Ugyanazzal a mozdulattal veri le a polcról a tusfürdőt, fogkefét meg a fogmosópoharat - ami szerencsére apró szilánkokra törik.*
- A fene egye meg! Hogy az a... *Káromkodik magában, miközben a lábszárába csapódott éles szilánkot próbálja kiszedni. Átfut a fejében a gondolat, hogy esetleg megkérné Samanthát, menjen le a gyerekekért, de aztán beugrik neki, hogy már a múltkor sem vette jó néven a dolgot. Büszke nőszemély! Néha vehetné kicsit lazábban a dolgokat. Jó, rendben, Custodis szakvezető, oké. Na de akkor is! Nem eszik meg a diákok, ha felviszi őket a szobájukba... Bár most neki sem ezzel kéne foglalkoznia! Kezével int, mire az összes szilánk, a kifolyt tusfürdő a helyére kerül. A kristálypohár (ami mellesleg egy egyszerű fogmosó pohárrá van ki nevezve - nem megy rosszul!) összeáll, és visszaugrik a helyére. A mandulaillatú tusfürdő visszacsúszik a flakonjába, és szintén visszareppen a helyére, ez a gond letudva. De arca gyönyörűen habzik, a lábszára gusztusosan vérzik. Lekap egy törülközőt a fogasról, letörli az álláról a habot, és körbetekeri vele a lábát. Rögtön fel is szisszen... Kellemetlenül marja a vegyszer. Ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt. Mindegy, gyorsan, gyorsan! A diákok már biztosan várják. Szaladva indul el a szobájából, a csigalépcső felé, egyenesen a föld alatti alagúton keresztül, az Oszlopcsarnok mögött eldugott helyiségbe. Bő hat perc, mire szaladva, habosan-véresen, törülközőbe csavarva odajut. Kifulladva-lihegve tántorog az újdonsült diákok elé. *
- Sziasztok! *Lihegi feléjük. Biztosan nem valami bizalomgerjesztő látvány, de így jár, aki tíz másodperc alatt akar megborotválkozni.*
- Sajnálom... hogy... *Hatalmasat nyel. Hallani lehet.* ... hogy megvárattalak titeket. Volt... egy kis szerencsétlen baleset... *A lábára pillant, amin a koboldmintás törülköző erőtlenül fityeg, és lassan vörössé válik.
Lassan végighordozza a tekintetét a két diákon.*
- Lousie ..., Nefarius? *Kérdezi a lánytól, majd a fiú felé pillant.* - Xianus Verianus, Venatoris... Nos, szervusztok. *Mondja már valamivel kiegyensúlyozottabb aortapumpával.*
- Nathaniel Jacob Kingston professzor vagyok, a későbbiekben Rémtan, és Megidézés tanár. *Hajol meg.* - Akkor esetleg elindulhatnánk? *Kérdezi kedvesen, és dobbant egyet, majd még egyet a padlón - a diákok csomagjai eltűnnek.*
- A szobáitokban megtaláljátok. *Mosolyodik el.* - Nos, akkor gyorsan a szabályok. Este tíz után él a kijárási tilalom... Kivéve a kijelölt helyeken. A kihágásért pontlevonás, többszöri megszegésért akár kicsapás is jár. A Nagyterem *Bök fejével az Étkező irányába* - Csak bizonyos időpontokban van nyitva. Ezek azon a táblán vannak! *Mutat az egyik oszlopon kifüggesztett fa táblára.*
- Amúgy ha akarnátok, se tudnátok bemenni, hisz zárva van. No, most más nem jut eszembe. Ja, de! A tanórákon kötelező megjelenni. *Direkt nem azt mondta, hogy részt venni... Remélhetőleg mindketten észrevették.*
- Na, kérdés van? *Vonja fel a szemöldökét, miközben a borostáját sercegteti. Ez nem is olyan rossz, mint gondolta... Közben int, hogy kövessék, és ő maga is elindul. Csevegő hangnemre vált.*
- Milyen volt az út? Elfáradtatok? És volt tippetek, hogy ezekre a szakokra kerültök? *Kérdezgeti őket barátságosan.*

//Kis jav.: Xianus, kérlek ügyelj a helyesírásodra! Lousie, a jelekt használd légyszi:) ezek a következők: *cselekvés* ~gondolat~ - beszéd. Ja, és a neved második tagját küldd el Samanthának^^ és ne rövidíts:P De amúgy szép HSZ egy kezdőtől.
Várom a válaszokat!//

*Az oszlopcsarnok csendessen kezdte feledni, milyen az, ha kellemesen meleg. A hideg éjszaka sötétje lassan kúszott felé, hogy magába markolja a kellemes melegséget s annak fényét. Az árnyak mint éhes kigyók, nesztelenül haladtak előre, hogy kikövezzék Úrnőjük utját, nehogy lába a fénybe léppjen. Maga a halál sikolya adott csak ki hangot, ahogy teste behajózott a csarnokba. Máshogy nem is lehet megnevezeni, hisz a köd, mint megalászkodó alatvaló takarta lábait, kúszott szerteszét, de nem túl messze tőle, s mégse oly közel, hogy hozzá érhessen. A nyugalom legmélyebb titka felmerült mindenhol, átjárva Calanthia Blake testét oly érzést nyújtva, mintha a Halál lehelne nyakára, mégis lelke nyugalomban úszik, melyben nem létezik gyötrelem, fájdalom. Megállt egy pillanatra az idő, hogy üdvözölhesse az érkezőt. Lépte bársonyos volt mint az unikornisé, mely elbújhatott volna nyugodtan irigykedve saját gyönyörűségével. Teste körül bár a halál szőtt hállókat, a sötétség kövezte ki útját, mégis apró fénytócsában tartózkodott. Ó igen, hisz nincs számára csodásabb, mint az elveszett emlékek elnyelése... Haja fátyolként lebbent minden eggyes mozdulatánál, akár a lepke szárnyai a tavaszi virágok felett, mikor táncol a kellemes napfényben. Megcsillant éjfekete hajában a Hold s a világ minden csillaga, mégis oly sötét volt, mintha minden gonosszág benne lakozna. Sápadt bőre halovány volt, akár a frissen hullot hó a Holdfényben, talán ez ragyogott apró, pislákoló reményben. Bár nem mozgott gyorsan, lassú volt mint a haldokló gondolat, mégis tiszteletreméltó, s ki ránézett, nem tűnt neki, hogy lassan mozog. Sosem siet sehová, hisz számára az idő nem jelent semmit. Sosem tartota magát az időhöz, számára felesleges dolog volt, hisz az idővel csak a halandók foglalkoznak. Ruhája bár nem volt fekete, mégis mintha maga az árnyak szálltak volna rá, s szőtték volna meg saját testére. Vasállarcot visel, saját arcát sosem mutatja meg, hisz számára felesleges dolog ez is. Avagy nem láthatja semmilyen halandó? Ki tudja, de tény, még maga az iskola igazgatója se láthatta meg Airie von Nandori igazi arcát. Maszkja kisérteties volt, akkor is ha talán egyszerűnek festett. Megcsillant rajta a fény, melyet azonnal magába folytott, széttépett és eldobott, de nem a világba, hanem saját magába. Méltó távolságra volt a tanártól, még sosem látta őt, hisz töbnyire saját kertjében vagy kriptájában tartózkodik. Csak igazán fontos dolgok képessek személyét arra itélni, hogy megjelenjen ezeken a helyeken. Feléje néz csendessen. Nem szól semmit egy repke ideig, csak figyeli őt. Talán túlságossan is elvan foglalva saját magával, ahogy az már csak a halandóknál szokás.*
- Kellemes napot kivánok s üdvözlöm az új iskolánkban.
*Szólal meg mégiscsak, de hangja puha akár az angyali szárnyak tollazata, s halk mint a suttogás, mégis eljut tisztán fülébe. Minden egyes szava hidegebb a démoni szivnél, érzéketlen akár a hulla. De lágy, mint a rózsák illata, melyek szenvedélyes illata most is csendben esik a csarnokra, mint a lepedő.*

*A tavaszi bársony rózsaillatot megával repiti a szellő, mely palykossan jött hirtelen, s sodorja ki magával a nesztelen világba, hogy az ostoba halandókat bolodoggá tegye. Ugyan számára ez csak egy apró örömöt jelent, hisz nincs szebb dolog mint saját rózsakertje s annak illata, melyet néha megenged a buta szélnek, hogy kirepitsen a valóságba. Teste nyugodtan áll, akár egy kőszobor s bár mosolya arcán nem látszik, mégis érezni lehet az a fura groteszk vidámságot a messzi horizont mögött, ahogy jelenik meg az ébredező nap sugaraival.
Igen, valóban nem képes szemét semmilyen illúzió megtéveszteni, de még a mágia sem fog rajta. Mit a halandók ruháznak rá? Előtte törik meg s semmisül meg, mintha sosem létezett volna. A lágy szél ujjai bár felbolygatják s magukkal repitik a rózsák illatát, saját magához viszont nem képes elérni, mintha féllne, viszahúzódik saját gazdájához, elcsitul Airie lénye előtt s tiszteletméltóan hajol meg előtte bocsánatkérésért ádázkodva, nehogy bántva legyen.
Ő sem szól egy cseppnyi szót sem, immáron tán két hatalamas lény jutott eme iskolának. Mily remek egy érzés. Nem ismeri Calanthia Blake-et, de tudja, nem halandó, avagy, nem ember. Ó igen, ezt tudja rég, nem kell neki ahoz mások lelkébe néznie, csupán megérzi. Az elmúlt emlékek suttognak fülébe egy csendes dallamot, mely mintha megnyugtatná Airiet, ugyanott a dallam csak neki szóll. Dallam? Inkább suttogó sikolyok s nevetés, melyek együtt járnak vidám táncot a végtelen kósza életben. A hideg hang, melyel szólt hozzá Calanthia Blake, épp hogy eljutott hozzá nyugodt szellők szárnyán, megpuhult s nem hangzott már oly hidegen, mint ahogy elhagyta saját ajkait. Igen, tisztel mindekit, de valyon mennyire tudja, hogy talán nem épp egy lénnyel áll szemben, inkább a Halál kért kölcsön egy halandótól testet, bár fogalma sincs, mennyi szerencsétlen ismeri az ő Legendáját, s még mennyien hisznek benne, ha oly sok évszázadja volt annak, hogy eme földön tudtak róla.
Mikor elér hozzá az a kérdés, merre is találja a temtőt, lágyan merül fel benne, hogy tán őt keresi, de eme ostoba gondolatot azonnal megvet s eldob magától, mint egy rodhat gyümölcsöt. Viszont az a tény, hogy netán ő is ott szeretne letelepedni, irtózik ettől a gondolattól, bár jómaga tudja, kertjébe nem tudna belépni s kriptájába is csak engedélyjel, de az a temető lényének része, ő hozta ebbe a realitásba egy másik dimenzióból, szeretett s eggyetlen féltett otthona, melyel most tanál egy idegen lénnyel kell osztozkodnia. Teste viszont nem remeg meg, lábai alatt a sötét köd átlátszóan gombolyog csendessen.*
- Nincs se közel, se messze. A kastély birtokán tartózkodik. Az udvaron keresztül tud oda jutni. Ámbár... Onnan van a bejárat a rózsakertbe is, ahová engedély nélkül tilos belépni, a temetőben viszont van egy kripta, mely az otthonom.
*Válaszol neki lágyan mint a zamat, mégis ugyan oly hideg volt hangja, mint maga Calanthia Blake-é. Nem, nem akar vele rivalizálni, ki hatalmasabb s ki tudja jobban megalázni a Halált, csupán természete s saját átka nem engedi, hogy érzelmei legyenek bármilyen lény felé. Bármennyire is akarna, maszkja mindig megsemmisit bármilyen érzést, igy csak a rideg hangja s nyugodt testartása az, mit mások képessek látni belőlle. Nem hiába, ha a Halállal kötött végzetes üzletet s az megcsalta, megbolonditotta őt olyannyira, hogy testét véve el tőle, használja most mint köppeny, hogy a világot járhassa. De nem volt oly gonosz, lelkét meghagyta testében, igy kialakult egy groteszk, új lény, mely hatalmáért megannyi évszázadig harcolt a jó s gonosz oldal, de saját magának van annyi esze, hogy egyik oldalra sem állt, elvonult a világból, hogy feledésbe essék s meghaljon, de azok a gonosz legendák róla még mindig ideláncolják. Nem mozdul, megmondta mint jónak látott, útbaigazitotta az új tanárt, nem kérte meg, hogy mutassa meg merre van, nem kérdezte sem nevét, sem lényét. Nem szokása feleslegessen beszélni, mint ahogy a halandók szoktak, igy némán áll mély nyugalommal s nézi őt szemeivel, melyek csodássak s mégis félelmetessek bárki számára.*

/gondoltam én is nekifogok a bekezdéseknek, úgy könyebb olvasni/